Elfogadhatok-e több, felajánlott kerékpárt, lelkiismeret furdalás nélkül?

Tegnap is elég aktív napunk volt. Eperke reggelre a torka miatt már hányt is, igaz a láza lement.

Múlt hét szerda óta nem sokat aludtam éjjel, hiszen azt lestem, hogy a forró láz milyen hatással van rájuk, illetve eléri -e a kritikus 40 fokot. Eperkének volt már lázgörcse, ezért azóta más szemmel nézem a lázat….Nagyon megnyugtató volt, hogy végre csak hőemelkedést mértem. Az evés, ivás még a torok fájdalma miatt csak nagyon lassan megy, de a lényeg, hogy megy !!!

Délelőtt egy telefonhívásra vártam. A kerékpáros Facebookos postom / ez nem a blog / is útjára kelt július végén. Egyik nap kommentben jelezte egy hölgy, hogy fiának van egy bicója és odaadná Petinek. Btwin márka. Ez Decathlonos kerékpár. Tudtam, hogy ennek a váz szerkezete megfelel Peti anatómiájának, testfelépítésének. Pici korában is csak a decathlonos kerékpár volt jó neki, valahogy a rövidebb kezéhez valóbb. Ugyanakkor nagy dilemmába kerültem, mert hirtelen több felajánlással néztem szembe. 2 db 20-as, s egy 22-es. Nem tudtam eldönteni, hogy elfogadhatom-e őket, vagy utasítsam el valamelyiket.

Anno egyszer valaki azt mondta nekem, hogy elfogadni is tudni kell. Nehéz, mert úgy éreztem nem vagyunk ennyire szegények, csak átlagos család vagyunk . Nagyon lelkiismeret furdalásom volt. Nem akartam helyzettel, jóindulattal visszaélni. Természetesen Falusi Edittel is megosztottam egy-két gondolatot.

Eperke napi szinten látta a folyamatot, mert beszéltem neki róla. Hallgatott, majd feltette az egyszerű kérdést : „ Én mikor kapok nagyobb bicót ? Mert akkor az én mostani kerékpáromat leadhatnánk a boltban…” – ezzel a kérdéssel oldotta meg a dilemmámat. Hiszen két 20-as kerékpár esetén egyik az övé lehet. Petinél menet közben úgy is kiderül melyiket tudja biztonságosabban használni, a másikat pedig csajossá tudjuk varázsolni.  

Tegnap délelőtt Edit férje elhozta Petinek az általuk felajánlott biciklit, szolnoki régióból, Abonyból.Peti kiszállt a kocsiból, nagy lendülettel, teljesen kíváncsian : – „ Szia, hoztál nekem biciklit ? Hol van ? „ – alig tudtam őt visszafogni, hogy nem illik így nyitni, talán türelemmel várakozni kellene. Szerencsére Edit férjének mosolya, tekintete elárulta, hogy ő inkább örül ennek a reakciónak, semmint negatívnak venné. Peti azonnal felpattant volna, de az ülést lejjebb tettük. Pont így volt jó. Pótkerék híján intenzíven fogtam a bicót, amíg ő tekerte. Élvezte minden pillanatát. Edit férje meg is jegyezte, hogy a legjobb helyre került a kerékpár….Sajnos nem tudtam róluk fényképet csinálni, mert a szomszéd bácsika merült el teljesen a kerékpárban, szó szerint….

Tudni kell azt is, hogy Editék fia mosta le a bicajt mielőtt szállításra került volna, s ki is próbálta, hogy minden működik-e rajta. Azaz mindenkinek volt szerepe az ajándékozásban.A családjuk szintén jelképezi az örömszerzés fontosságát, a jó szívűséget, ezen felül …azt a valamit, ami bennem is megvan, de nem tudom pontosan megfogalmazni mi is az, talán a hasonló szemlélet, annak ellenére, hogy más úton járunk…

Petim, felfelé ballagva a harmadikra meg is kérdezte: „ Anya, megint kaptam bicót ajándékba ? De jó nekem. Szerintem ez lesz a kedvencem. „

Nem tudom rangsorolni a kapott kerékpárokat, nem is akarom. Nehéz volt mindegyiket elfogadni, de elképesztő örömet okozott Petinek, s a végkifejlet Eperkének is.

Nagyon jó érzés, hogy Peti ennyi emberre hatással volt, van. Mikor elkezdtem írni a naplót róla, rólunk, fogalmam sem volt ez az út hova vezethet. Barátaim unszolására kezdtem bele. Elsődleges célom az volt, hogy egy pici belátást adjak abba, hogyan élünk, milyen is Peti, mit is jelent a mi életünkben a Down szindróma. Reméltem, hogy talán pár emberhez eljut, hogy a fogyatékosság nem fertőző, nem félni kell tőle, hanem inkább megismerni. Megismerni az ő érzelmeiket, képeszségeiket, a család feladatát. Felnyitni talán pár szemet, hogy nekünk is van örömünk, mert a boldog pillanatokat is észre kell és lehet venni. Nem szabad, hogy a rossz elnyomjon mindent, mert akkor csak keserű élet marad.

Sokszor érzem magam én is másnak, mert képes vagyok sokoldalúan, sokrétegűen gondolkodni, talán néha szűk is az agyam a sok gondolatnak, és kicsi a szívem az érzelmek keringéséhez. Sokszor kevésnek is érzem magam a gyerekekhez, s az élet más dolgaihoz is, de a visszajelzések alapján én is erősödök.  Új Embereket ismertem meg, meglepően szép eseményekben volt részünk. Így a legbelső Hitemet erősítette meg a blog, mégpedig azt, hogy érdemes mindig felállni, nem feladni, mert vár ránk a jó is valahol. A komfortzónát pedig többször érdemes elhagyni, mert felejthetetlen pozitív élményt adhat.

Én sem szoktam eladni a kinőtt rucikat, cipőket, hanem inkább mindig tovább adom annak, akinek szüksége van rá, mert tudom mekkora örömet lehet vele okozni, hiszen anyagilag ez is segítség. Mi is sok rucit kaptunk anno, a mai napig hálás vagyok én is ezért. Jónak lenni nem nehéz, de lehet, hogy már ez is kirekesztésre adhat okot ebben a zűrzavaros világban.

Természetesen bennem is vannak félelmek, főleg a gyerekek miatt. A jövőjük, illetve az őket a jövőben érő élmények miatt, csak bizakodhatom, hogy nem lesznek áldozatok, semmiben….s hogy a Gonosz / rablás, verés, erőszak / kikerüli őket.

Félelmek és örömök. Meg kell tanulni talán, hogy bizonyos félelmek természetesek, s a kisebb – nagyobb örömöket pedig észre kell venni, elraktározni. S anyagi státuszunk a világban is lehet változó, mint minden.

Igen, összeomlok pár napra a rossz vérkép miatt / ITT olvashatod /, de aztán végiggondolom, hogyan is tovább, min kell változtatni és mi lesz az adott hónapok feladata, közben össze is szedem magam. Menni kell tovább és tenni a dolgomat. Érzem, hogy a háttérben sokan vannak velünk, sokan vannak Petivel. S így már kicsit könnyebb…mert nem vagyok egyedül….

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, megtalálsz a Facebook oldalon, Mindownnap blog név alatt.