Egy másik én, egy másik dimenzióban…mikor is láttam újra a saját álmaimat…

Mire  vágynék ? – mikor is láttam újra a saját álmaimat? 

Megkeresett a héten egy régi évfolyamtársam, hogy a blog olvasása óta átalakult a szemlélete, sokkal jobban értékeli a saját életét és szeretne segíteni. Tudja, hogy igazán időt és még egy én-t nem tud adni, de mi lenne az, amivel örömöt tudna okozni. S önmagáért tenné ezt a gesztust, kérte, ne értsem félre, de az ő lelke ettől feltöltődne, ez tulajdonképpen ajándék önmagának, csak ténylegesen mi kapnánk. Igazából Peti.

Megbeszéltük, hogy egy igazi, állatos atlasznak nagyon örülne a fiam. Mindig zavarban vagyok az ilyen kérdéstől, mert ….elfogadhatom -e….- örök kérdés…

Beszélgettünk közben, és azt is eszembe juttatta, hogy vajon igazán én minek örülnék, azon kívül, hogy a gyerekek egészségesek legyenek.

Nekem soha nem voltak anyagi vágyaim, soha nem vágytam konkrét eszközökre, nekem három dolog volt mindig nagyon fontos, a „szabadság” és az élményszerzés, valamint az intrika mentes övezet.

Aztán megszületett Peti. Minden átalakult, megváltozott. A régi vágyak és álmok eltűntek. Átalakultak apró pillanatokká, amiket értékeltem.

Ugyanakkor az egyéni álmaim helyett egy teljesen más érzés alakult ki bennem. A tettvágy, hogy valami pozitívumot hozzak ki a helyzetünkből, olyasvalamit, ami másokra is hathat. Picit globálisan. Elég harcias és bizonyos szempontból bátor személyiség vagyok, mégis a „mit csináljak, hogyan, merre induljak ” – kérdések válaszok nélkül keringtek a fejemben, lelkemben egyaránt. 

Egyetlen egy vágyam maradt meg. Nagyon erősen és intenzíven. Mégpedig, hogy Egerbe egyszer visszamehessek, ülhessek a fő terén, sétálhassak a hangulatos utcáin, Szilvásvárad és Lillafüred megmutatása a gyerekeknek. Eger a kedvenc városom. Valamiért vonz. Gyerekek megszületése előtt évente mentünk, utószezonban, két hétre. Akkor sokat dolgoztam, több munkahelyen, nem volt anyagi gondunk. Megtehettük. Egy évre adott energiát.

Átalakulva , az életünkben ennek már nem maradt lehetősége.

Amikor elkezdtük a jogorvoslati állásfoglalás kérését  a terhesgondozásommal kapcsolatban, amikor bírósági perré alakult az ügy, amikor csak próbáltam a tárgyalásokon talpon maradni, akkor két gondolat vált át bennem lélek tartó gerendává. Az egyik az volt, hogy ez most egy harc, az igazság megtudásáért, minden negatív hozományával együtt, de a családunkért, Petiért. A másik pedig az, hogyha vége lesz, akkor elmegyünk 3 hétre Egerbe és ez alatt a 3 hét alatt királyként fogunk élni…mert jár, azok után. 

8 éven át tartott engem ez e lelki gerenda. Az elején nem is sejtettük, hogy ennyi időt fog igénybe venni, de a kapaszkodóm megmaradt. Aztán megszülettek az ítéletek. A nem jogerős, majd a jogerős, majd a Kúria végleges ítélete. Végigcsináltam, túléltem. 

Mire azonban  én következtem volna, az én álmom valóra váltása, az egri, 3 hetes királyi élet, addigra az Élet másként osztotta a lapokat, más döntéseket hozott – ebbe nekem már nem maradt beleszólási lehetőségem – elmaradt végérvényesen és létre se jött az út.

Akkor és ott, azt hittem, bezártam vágyaim kapuját, végleg, visszavonhatatlanul. 

Kihullt az egyik tartó gerenda a helyéről, sánta lett a lelkem és dühös a lelki világom. Dühös, hogy nekem nem lehetnek saját vágyaim, saját álmaim, mert az Élet mindig másként terel.

Nehezen tudtam ezt megbocsátani és elfelejteni, mert a negatív hozadéka a belső világomban túlontúl nagy lett. Nagyon lezárta egy részemet, mondhatjuk azt, hogy már elment a kedvem, vagy inkább az energiám a saját álmaim tervezésétől….hiszen 8 évig vágyakoztam és nem volt más opció, csak az, hogy MEGYÜNK, ha túl leszünk rajta.  A létre nem jötte  sokkal nagyobb változást hozott a lelkemben, mint akkor hittem, pontosan azok a bizonyos megfogalmazhatatlan, de érezhető részek lezárása miatt.

Akkor nyáron megtehettük volna, azóta se, mert  korlátozva vagyunk – nem sajnáltatásnak szánom, ez tény.

Inkább elfogadom azt, amit ad az élet, és nem vágyok dolgokra, örülök annak, ami van. Nem elkeseredett vagyok, csak bölcsebb talán, elfogadóbb, alázatosabb. 

Időt és még egy Ént senki nem tud adni, hiszen ez lenne a legjobb…Itt vannak a gyerekek, már az álmaik fontosabbak. Én már csak magammal szemben, piciben gondolkozok, ami túlélhető, ha nem jön létre vagy elveszik…

Talán pont a nagy utazás elmaradása döbbentett rá, hogy nincs visszaút a másik dimenziómba, már nem ott van az  én feladatom.

A blogom az első lépéspróbám valami felé….az utam elkezdéséhez. Már nem toporgok. 

S ahogy lenni szokott, menet közben jönnek az ötletek, hogy mit lehetne még tenni. Én az oktatási rendszerét a gyerekeinknek nem tudom megváltoztatni, de más apróságokat talán elindíthatok. Vannak terveim…tettem is efelé lépéseket…

Régi évfolyamtársam kérdése, megkeresése döbbentett rá arra is, hogy egy aprónak tűnő, de mégis hatalmas gesztus is mekkora lendületet adhat.

Sokan talán nem is gondolják, hiszik, hogy nekünk, sok éve itthon lévő anyáknak, akik speciális gyerekeket nevelünk,mekkora öröm, ha valaki gondol ránk, ha valaki mer kérdezni…ha valaki esetleg szán ránk 10 percet az életéből.

Van szabadidőd, egy fél órányi néha? Hívd meg, vagy csak ajánld fel az ilyen szülőnek, hogy üljetek be valahova egy kávéra, limonádéra…. Ezzel az apró figyelmességgel, kiszakítod a hétköznapok rutinjaiból, a sok éves magányából és kinyitod előtte a világ egy másik ablakát, amin friss levegőt tud szívni. S ne félj tőle, mert meglepődhetsz, hogy nem az önsajnálata lesz a fő témátok, hanem Te magad, mert ő igazán kíváncsi lesz Rád. Első lépés, Neked talán csak 30 perc, a másiknak pedig maga az Élet !

Tarts velem, talán pár ötletem lesz még…

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon