" Anya, ma este az én dínós könyvemmel kell találkozni…"

Az év első napját Igazi lustálkodással töltöttük. Éjjel a gyerekek a hangos durrogtatások miatt csak éjjel 1 után tudtak elaludni. Hagytam őket délelőtt aludni….Napközben játszottunk, feladatfüzeteztünk, mesét néztünk. Késő délután kezdődött az esti szertartás, fürdés után Petit apa kiadta a fürdőből, odatotyogott hozzám . Segítettem neki öltözködni. Közben beszélgettünk. Mondtam neki, hogy akkor este a Mici Mackót olvasom tovább. Erre picit felháborodott hangon: „ de anya, ma este az én dínós könyvemmel kell találkozni, nem ? „. Mit lehet erre mondani, mosoly nélkül nem maradtam. Kérdem tőle : „ tudod hol van ?  – Igen, bent van a fürdőben, kihozod nekem, mert Eperke még fürdik. „ természetesen válaszoltam neki, hogy mindjárt hozom. Közben eszembejutott, hogy az egyik kedvenc dínós könyvét elfelejtettem Karácsonykor odaadni neki. Előkerestem a szekrényből, s azt is odavittem neki. Közben ő ült az ágyán és nagy vidáman várta a szokott könyvét. Meglátva azonban kezemben a másik könyvet, hatványozott, eufórikus boldogság az arcán :” Hé anya, hát ez, ez a könyv az iskolában is ott van. Ezt nagyon szeretem, hogy kerül ez ide ? „ Mondom : „ Ez a tied. Tőlem kapod.” Petim: „ Ez az én meglepim ? mert jó voltam? Köszönöm szépen. Eperke, ha kijön a fürdőből, megmutatom neki, addig olvasom, jó ? „

Miért hatódom meg mindig a szövegétől? Az általános nézet szerint Peti nem is tudna összetett mondatokban, összefüggésében beszélni….Tény, 4-5 éves koráig csak az alap szavakat mondogatta: anya, apa, igen, nem. Én úgy gondoltam akkor, hogy tényleg nem fog beszélni. Szégyen ide, vagy oda. Eperke beszédfejlődésének beindulása azonban Petire is nagy hatással volt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy mondatokban beszél. Azóta – szerencsére – be nem áll a szája. Nemcsak hallani jó a hangját, de jó felfedezni a mondataiban, hogy egyre jobban látja az összefüggéseket, egyre jobban nyílik ki előtte a világ. Esti olvasás után is ő még beszél. Ma például : „ holnap megyek iskolába, reggel felkelek, odaülök az asztalhoz megreggelizem, majd megyek wc-re, utána felöltözünk. Elvisszük Eperkét az oviba, utána anya elvisz az iskolába. Az iskolában leülünk, kapunk feladatokat a füzetben. Mi lesz a tízóraim, anya? „. Tudom, furcsa lehet, hogy nekem ez mennyit jelent. Lágyságot a lelkemben, ezernyi gondolatot az agyamban, de – szerintem ez is egy csoda Petinél . A beszéde nem tiszta, szakember által beszédfogyatékos, de nála már nem is a kiejtésen van a hangsúly. Az csiszolódik az évek folyamán. A lényeg az értésen, hogy magának is folyamatosan mondja a saját gondolatait.

Pedig „csak” az állami fejlesztéseket kapta pici kora óta. Nem vagyok fejlesztés centrikus. Valahogy annyit volt Peti születése után a klinikán, hogy akkor úgy gondoltam, ha egyszer hazajön, akkor először ismerje meg az otthonát, a világot a kórházakon túl. Képtelen voltam egyből fejlesztésre vinni, majdnem 1 éves volt, amikor elkezdtük a korai fejlesztését, hetente 2x hordtam – ezen felül meg a kötelező kontrollok mindenhol. 3 éves korban kezdte a bölcsit, innentől kezdve intézményi keretek közt kapta a fejlesztést. Nagyon el voltam keseredve anno, hogy nincs pénzem egyéb fejlesztésekre, de a gyógytornásza s a fejlesztő pedagógusa azt mondta, hogy a legeslegeslegfontosabb számára az igazi elfogadás és a szeretet,a család, a hétköznapi életben való részvétel, mert ezek fejlesztik igazán. A szakemberek csak segíthetnek koordinálni a fejlődést, de az igazi motiváció mi vagyunk. Tanácsként azt is kaptam, hogy otthon legyen igazi gyermek, nem kell mindig speciálisan játszani,csak játszunk azzal, amivel szeret. Miután nem volt más lehetőségem, így is tettünk. Lovaglásra szerencsére az oviban volt lehetőség. Utána – 2 éve – tudtuk már mi is vinni külön lovagolni.

A legnagyobb fejlesztője azonban a testvére. Peti születése előtt úgy terveztük, hogy kettő év korkülönbséggel szeretnénk a gyerekeket. Peti sem volt spontán terhesség. Kellett hozzá az orvostudomány segítsége. Megszületése után sem ment el a kedvünk a tesótól, nem telepedett ránk a félelem, hogy inkább nem kell még egy gyermek. Annyit akkor is tudtunk, hogy a Down szindróma a véletlen műve volt Petinél- a genetikai vizsgálat ezt mutatta ki, nem az örökölhető variációt. Eperke így minimális segítséggel azonnal megfogant, amikor szerettük volna. Természetesen itt a terhesgondozásom lényegesen alaposabb volt, a terhességem alatt azért elkisért Peti születésének napja. Eperke megszületésekor az adott kórházban nagyon rendesek voltak, minden előzményt ismertek, így pontos tájékoztatást kaptam óránként pici lányomról – egészséges biztosan, s kakilt is rendesen. Őt hazavihettük 2009 december 18-án. Peti ekkor két éves volt, még nem tudott járni, önállóan enni. Eperkét hamar elfogadta, csak sajnos sírós baba volt nagyon, Peti azt nem tudta elviselni. Nem volt könnyű korszak, Eperke nem volt nyugodt csecsemő, sőt….Mindenre felkészültünk terhességem alatt, de arra nem, hogy egy elképesztő karakán természete lesz, hogy fél évig majdnem nem is alszunk….A harmadik emeletről csak akkor tudtam lejönni velük az elején, ha a párom itthon volt. „Mesés” korszak volt. De túljutottunk rajta.

Odafigyeltem arra, hogy Eperkének is legyen egészséges gyerekekről mintaképe, így megbeszélve az adott szakemberekkel, ő is volt bölcsis. Az esetünkben a kezdet kezdetén valahogy Peti visszahúzta Eperkét – hiszen fejlődésben Peti Eperke szintjén volt – legfőképpen a beszédben. Mozgás terén Eperke nem maradt el. Igazán döbbenten néztük, hogy milyen periódusokban fejlődik, milyen egyszerű az ivás, a kanál megfogása.  Beszélni a lányom a bölcsiben beszélt – 2 évesen kezdte – de itthon nem. Aztán bő fél év elteltével megtanulta, hogy az a természetes, ha itthon is besszél.Peti utána kezdett el többet beszélni…. S amióta értelemben Eperke elhagyta Petit, azóta elképesztő tanítója lett. Türelemmel, toleranciával tanítja játékokra, persze néha dühöng, hogy miért nem érti….Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy adjon neki időt, vagy tanácsolom, hogy olyat játszanak , amit már Peti is ért. Sokszor elnézem őket nappal, s éjjel is. Megszoktam kérdezni magamtól, hogy ha lenne rá lehetőségem, csinálnék-e valamit másként….Velük kapcsolatban nem. Peti születésével váltam anyává,ami egy folyamat, ebben a folyamatban még mindig benne vagyok, mert minden nap tanulok tőlük. Tanulom, hogy melyiküknek mi a jó, mi a megfelelő programokban, könyvekben, bármiben. Ők tanítanak arra is, hogy hogyan neveljem őket, hiszen egyedi kulccsal működik mindkettő, nem sablon szerint. Így lehet, hogy a mostani tudásommal másként kezelném Eperkét piciként, de amikor pici volt még csak ismerkedtünk….Igyekszem a hibáimból is tanulni. Változtatnom magamon kellene. Több odafigyelést a saját személyemre magamtól, mert ezáltal feltöltődnék, s a vélt vagy valós türelmetlenségem, szétszórtságom is talán rendeződne. A saját hibáimat kell korrigálnom.

Vannak éjjelek, amikor a démonjaim megtámadnak, nem hagynak aludni, rám zúdítják az összes negatív kérdéseket, gondolatokat – hogy vajon jól csinálom-e, odafigyelek-e mindenre – , az összes el nem végzett feladatot eszembejuttatják, megkérdezik, hogy miért nem csili-vili a lakás, miért nem főzök 3 fogásos ebédeket, miért nem mozgok újra, miért nem fogyok le satöbbi satöbbi…s ilyenkor nem tudok aludni. Ez azonban már az én személyiségem hibája ,nem tehet róla senki, csak én tudok ezen változtatni….talán öregszem s a hormoningadozás nem hagy aludni…vagy a lelkemben változás folyamata halad…