Amit nem élhettem át, amiből csak a fájdalom lenyomata maradt…

S megint csak sírtam, megint csak magamat vigasztaltam.

Amikor down szindrómás gyereked születik egy egészségesnek mondott terhességből, akkor egy fájdalom is megszületik. Összetett fájdalom, mely örök társad lesz, hiába történik rengeteg pozitívum , hiába imádod a gyermeked. Ez a fájdalom, hol az előtérben, hol a háttérben érződik…..csendesen.

Megint utolért, megint felerősödött.  Sajnos nem szűnik meg, csak halványul néha, majd feltámad és minden oldalról bekerít…

Több ismerősömnek született mostanában egészséges babája, aminek persze örültem. Egyik pillanatban azonban, amikor az egyik fényképről, a tesók és a baba teljes meghittsége sugárzott át, a könnyeim megjelentek a szememben és lelkemben egyaránt. Az érzés, vagy gondolat ?, hogy az én életemből kimaradt az a felhőtlen, vagy inkább az egyedi boldogság érzése, ami egy csecsemő születésénél és hazavitelénél jelen van.

Emlékszem, arra az október végi, igazi őszies időjárásra, amikor bevonultam a kórházba. Emlékszem a császármetszés előtti estémre, hogy leginkább attól féltem, a műtétet érezni fogom. Nem suhant át rajtam balsejtelem, hogy beteg lesz a babám, hiszen mindenki azt mondta, minden rendben van. Emlékszem a császárra,kettő érzéstelenítő injekció kellett, hogy semmit ne érzékeljek a vágásból. Emlékszem, ahogy toltak ki az ágyról, ahogy a szülésznő megmutatta szüleimnek, tesóméknak Petit. Emlékszem anyu önfeledt, boldog arcára, sógornőm vidám, csillogó szemére. Mindenki csodálta Peti „szépségét”. Emlékszem, hogy azt hittem, a családom sok-sok viszontagság után mindennel megbékél, mert csodálatos dolog a születés. Anyu ezen a napon 20 évet fiatalodott. Ezen a reggelen nem sejtettük, hogy pár óra múlva minden feledésbe merül és sokkal nehezebb érzések kerülnek előtérbe, hogy találkozunk a halál árnyékával is.

Sajnos késő délután kaptam én először a rossz hírt , páromat sírva hívtam fel….Nem kelhettem fel a császár és a két érzéstelenítő miatt csak másnap reggel… Emlékszem az akkor a lelkemben keringő érzésekre, a csalódásra, fájdalomra, a  nem hiszem el gondolatokra. Ráadásul Petit másnap el is vitte a mentő Budapestre. 9 hónapig azt olvastam, hogy mennyire fontos az első időszak a baba születésénél, azt hittem beleroppanok, hogy nem mehettem vele. Emlékszem milyen érzés volt látni a többieket, amikor megkapták szoptatásra a pici babákat. Emlékszem, hogy álltam kint a folyosón, nyeltem a könnyeimet, mely patakokban folyt le az arcomon. Emlékszem az anyatej beindításával mit küzdöttem az Aventes fejőgéppel / de sikerült /.

Ültem kint az „étkező” résznél, mint egy élő – halott és bevillant 2002 október eleje.

2002 október elején, egy gyönyörű napsütéses, hétfőn reggel korábban indultam el dolgozni, mint ahogy szoktam. Ügyvezetői asszisztensként és vámügyintézőként dolgoztam, így korlátlanul kötetlen munkaidőm volt. Alig értem be munkahelyemre, hívott anyu, hogy menjek azonnal haza, mert a tüzoltóság hívta, hogy gond van a lakásomnál. Nem értettem akkor az egészet, de azonnal indultam vissza. Az úton, ami kb 10 perc volt, végig azon töprengtem, mi történhetett. Megérkezvén a lépcsőház elé már láttam, hogy komoly baj lehet, hiszen 2 tüzoltó autó és egy rendőr autó volt a lépcsőház előtt. Gyorsan haladtam fel a második emeletre, ahol laktam. A lakás ajtóm betörve, és a lakásom korom fekete volt…. A konyha plafon leomolva a padlón, a konyhafal félig lerobbanva.

Mindenki árgus szemekkel figyelte a reakciómat, de csak mosolyogni tudtam. A tűzoltó srác nagyon kedves volt. Elmondta, hogy elektromos zárlat miatt robbanásos tűz volt nálam, mely kb 600 fokon rombolt percekig a konyhában, a tűzhelynél kezdve. A felettem lakó értesítette őket, ők pedig a rendőrséget, hogy behatolhassanak a lakásba. Vigasztalt, hogy nagy szerencsém, hogy nem voltam otthon, ugyanis az ilyen típusú tűznél nincs sok lappangási idő, meghalhattam volna. Emlékszem, hogy csak álltam és körbenéztem szeretett otthonomban, hogy ennyi volt… A füst szag, a látvány…. Hirtelen ráébredtem, hogy nincs aznap hol aludnom, nincs másnapra ruhám, hiszen csak az maradt meg, ami rajtam, volt….

Legnagyobb fájdalmam akkor a filléres emlékek elvesztése volt. A fényképeim, a papám és mamám által, kézzel írt receptkönyv. Ezek a dolgok pótolhatatlanok voltak…

2002 októberében úgy éreztem, hogy elveszett az emlékeimből és ezáltal az életemből egy darab. Az újjáépítés aránylag könnyen ment, mert akkor aktívan dolgoztam, sokan segítettek. Kaptam kölcsön lakást, kölcsön ruhát. 3 hónap alatt a kiégett lakást lakhatóvá varázsoltattam a szakemberek segítségével. Szerencsére volt biztosításom. A konyha azóta nem a kedvenc helyem….évekig féltem a tűzhelytől.

2010 októberében úgy éreztem, hogy elveszi az élet a boldog érzelmekre való esélyemet, s valamiért a fájdalmakkal teli gondolatokkal és percekkel kell élnem. Nem értettem, hogy miért kell nekem ennyi mindent megtapasztalnom, nem éreztem korrektnek. ITT olvashatsz a szülés után történtekről még . Nem éreztem fairnek, hogy a születés pillanatában egyből a halál árnyékával is találkoznom kell. Nem volt könnyű látni Peti szenvedéseit és elképzelni a jövőnket.

Peti megszületésénél átélt érzelmek iszonyatos lenyomatot hagytak bennem. Keserédes dolog volt, mert a várandósságom örömét is elsöpörte. Eperkével való terhességem és a születése utáni időszak is a lenyomatok hálójában telt.

Két évvel Eperke megszületése után éreztem először, hogy már képes lennék újra felhőtlenül örülni egy terhességnek és babának. Akkor már láttam mi a különbség egy egészséges és egy Down szindrómás gyermek közt. Megtanultunk aránylag pozitívan élni a helyzettel. Petit szerettük, megismertük, Eperkével együtt.

Emlékszem, hogy 2011 december elején mennyire boldog voltam, amikor a terhes teszt két csíkot mutatott. Talán a legboldogabb ekkor voltam, mármint a terhesség miatt. Sajnos azonban az Élet másként akarta, a magzat nem fejlődött tovább a 10. hétnél. Így karácsony előtt egy kórházi gyors küret. S innen véget ért az esély a 3. babára, mert már nem voltam fiatal korban…

Maradtak a lenyomatok, a csendes, de néhol erősebb fájdalom a lelkemben. Nem kérdéses, hogy szeretem a gyerekeimet. Petit is elfogadtuk, de néha elöntenek érdekes érzelmek.

Bölcsis, ovis korban nem volt olyan feltűnő a különbség, de az iskola elkezdésekor már látványos a másság, óhatatlanul tud fájni az a valami, amit megfogalmazni sem lehet. Pszichológus mondta, hogy ahol fogyatékos gyermek születik, ott a gyászfolyamattal többször szembesül a lélek, mert egy iskola kezdés, vagy egy adott élethelyzetben megjelenik a lélekben , hogy mi lenne, ha…

Tudásomhoz és szívemhez mérten próbálom nevelni a gyerekeimet. Tudom, a testem agyi része tudja, hogy szerencsés vagyok Petivel, hiszen jó fej srác, beszél, fut, sokan szeretik. A testem érzelmi része azonban néha megzavar a lelkem fájdalmaival. Váratlanul, hirtelen támadnak a lenyomat helyéből kikelve. Talán nagyon elfáradtam a nyárba mentálisan, talán közeledik az iskola, talán közeledik október….

A fájdalmaim a háttérből figyelnek, az előtérben érzékelem mindazt a sok jót, amit kaptunk, a legtöbbször képes vagyok örülni is ezeknek, de van, hogy a fájdalom az úr .

Ha lenne egy Jó Tündér, aki teljesítené a kívánságomat, akkor azt szeretném, hogy ezt a fájdalmat vigye el….mert úgy érzem sok energiát elvisz belőlem, és negatívan hat ki mind e jelenemre, mind a jövőmre. S nemcsak az én jövőmre, hanem Eperkéjére is, mert nem érti néha a szomorúságomat, a könnyeimet. S neki pedig én nem akarok fájdalmat okozni…

Próbálom csak árnyként felfogni ezt a fájdalmat, de ha utánam nyúl, nehéz vele harcolni…

Szeretnék erősebb és bátrabb lenni, nem félni a hogyanoktól….

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, Facebook oldalon itt megtalász