Álom, valóság, jelen, jövő

Álmomban máshol voltunk a családdal. Éppen mentem Petiért Eperkével, amikor közölte velem az őt felügyelő hölgy, hogy nem rakták tisztába, mert bekakilt. Nem értettem. Egész nap egy koszos pelusban, ami húsig kimarja a bőrét. Üvöltöttem és sírtam álmomban, majd szerencsére felébredtem… Az érzés, a düh és kétségbeesés bennem maradt. Azt hiszem egyik legnagyobb tudat alatti félelmem, hogy emberi méltóságában alázzák majd meg. Most jó helyen van – tudom. Próbálok a sok rossz hírtől, a negatív jövőt hangoztatóktól elhatárolódni, mert optimistának kell lennem. S hinnem kell abban, amiben eddig is. Peti születése óta mintha kaptam volna láthatatlan vigyázó kezeket is. De lehet-e mindig szerencsém? Vagy ez függ a belső mentalitástól, gondolkodástól? Olyan jó lenne azt hallani valakitől, hogy nyugi, minden rendben lesz – de ezt nem mondhatja senki, hiszen az élet képlékeny. S már annyiszor történt váratlan rossz is, mint ahányszor a véletlen jó is. Próbálok mindig a jóra összpontosítani, mert abból is van bőven.

Voltam okmányirodában pótolni egy papírt, láthattam, hogyan néz majd ki a gyerekek fényképes igazolványa. Feltűnt, hogy Petié hamarabb jár le. Megkérdeztem az ügyintézőt az okáról, kedvesen válaszolta, hogy 12 éves kortól már a gyerekek írják alá. Mondta, ha Peti nem fog tudni írni, akkor kell majd egy igazolás, hogy írásképtelen…Nem esett jól hallani. A hölgy kedvesen fogalmazott, a személyisége is aranyos volt, nem miatta volt rossz ezt hallani. Hanem amiatt, hogy nem tudom a jövőjét. Fogalmam sincs még mi vár ránk, sok szempontból. Néha én is megijedek ettől, s elbizonytalanodom. Tudom azonban, hogy napi szinten megélni a dolgokat, s így eljutni a jövő problémáihoz, nem olyan borzalmas. Most is így élünk. Legtöbbször nem rohanok előre, mert az csak egy fantazmagória lenne.

Mindenki a saját életéből tud meríteni, azt az utat kell nézni, amin járunk, ehhez képest és ebben élve kell megtanulni építő jelleggel megélni az élményeket. A saját lépéseinket tesszük meg az úton, hol könnyedén szökkenve, hol nehezen cammogva, ezáltal tapasztalunk. Néha elrugaszkodunk, de mindenképp a saját utunkat csak mi látjuk, tudjuk, érezzük. Álmunkban, fantáziánkban lehetünk máshol, de az út az út marad.

Ezen a hétvégén lett volna 3 napos programom, a gyerekek apával maradtak volna. 3 éve ezt a programot Peti betegsége miatt kellett lemondanom, most a saját állapotom miatt. Elgondolkozok ilyenkor, hogy miért vannak vajon ezek a dolgok, hogy amikor lehetőségem lenne kimozdulni, tanulni, feltöltődni, akkor biztos történik valami, ami miatt minden terv borul. S itthon kell maradnom. Tudok emiatt nyűgös lenni. Nem tudok ezen sem változtatni, ezt el kell fogadni. Néha pedig jó lenne más inger. Más kommunikáció is. Múltkor egyik ismerősöm elárulta, hogy nem mert nekem a gyerekei sikereiről mesélni, mert azt hitte, hogy az nekem rosszul esne, mert biztos fájna Peti miatt. Meglepődtem ezen, hiszen én nem így gondolkozom. Nagyon tudok örülni más felnőtt vagy gyerek ismerős sikereinek, mert attól én is feltöltődök. Nekem is van sikerélményem Petivel, csak más, s lehet, hogy az én sikerélményem érthetetlen másnak.

Ugyanakkor a héten több „terhet” is sikerült letennem, vagy lazábbra vennem. Most az foglalkoztatott nagyon, hogy iskolát kell lassan Eperkének választani. Vannak felkapott iskolák, vannak rossz hírű iskolák. S adott a hely, ahol lakunk és adott az is, hogy Petit naponta hozom – viszem távolabbi iskolába. A legfontosabb szempontot próbálom nézni, szeretném, ha Eperke is olyan boldogan menne suliba, mint Peti. Ha örömmel kezdené a tanulást, ha szimpatikus lenne a pedagógusa, ha lenne kellő összhang köztük. Úgy néz ki most itt is szerencsém volt. Ezzel lényegesen könnyebb a lelki kosaram jelenleg.

Lassan a betegségből is mindenki kimászik, nálam már csak a gyengeség, aluszékonyság maradt vissza. Így jól zárjuk a hetet. Kicsit nyűgösebb vagyok ugyan, talán picit depresszívebb, de ez csak átmenet…